Sokáig gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a történetet itt a Szépvilágon, hiszen elég negatív a kicsengése. Aztán rájöttem, hogy a végkifejlet a lényeg: túléltem…
Életem első 18 évét egy kisvárosban, Tolnán töltöttem. 7 éves voltam, amikor egy nap szörnyű hasfájás kezdett el gyötörni. Édesanyám látván, hogy nem egy átlagos kis csikarásról van szó, elvitt a gyerekorvoshoz. Sajnos a mi orvosunk, aki addigra már bátyám és az én fejlődésemet is végigkísérte, épp szabadságon volt, így elvitt a másik körzet doktornőjéhez, aki arra gyanakodott, hogy a székletürítésemmel lehet probléma. Hashajtót felírva hazaküldött bennünket.
Miután nem szűntek a panaszok, a szüleim megijedtek. Édesapám lakatos foglalkozása ellenére úgy sejtette, hogy a vakbelemmel lehet a probléma a tünetek alapján, ezért átutaztunk a szomszédos megyeszékhelyen, Szekszárdon lévő kórházba. Ott az ügyeletes orvosnő ugyanazt a diagnózist állította fel, amit az előző, annak ellenére, hogy anyukám tudatta vele, mi az, amire mi gyanakszunk. Sajnos nem volt mit tenni, hazamentünk, és vártuk, hogy hassanak a gyógyszerek.
Következő éjjel azonban borzalmas fájdalmakra ébredtem. Épp a nagyanyám vigyázott rám, mert anyukám éjjel 
ment el dolgozni, hogy napközben velem lehessen. Én sírtam, üvöltöttem, jajgattam. Nem vártunk tovább, miután édesanyám hazasietett, azonnal mentünk a kórházba. Innentől felgyorsultak az események. A gyermekosztály főorvosa vizsgált meg, aki végre valahára rájött, hogy vakbélgyulladásom van, csakhogy immár perforált, ami azt jelentette, hogy a vakbélben lévő gyulladás kifakasztotta azt, a genny pedig kiáramlott a hasüregembe. Tehát diagnózis megállapítva, azonnal műteni kell, különben meg is halhatok. Vetkőzés, hordágyra fel, műtő már kész is, úgyhogy megkezdődhetett a több mint egy hónapig tartó küzdelem az életemért.
ment el dolgozni, hogy napközben velem lehessen. Én sírtam, üvöltöttem, jajgattam. Nem vártunk tovább, miután édesanyám hazasietett, azonnal mentünk a kórházba. Innentől felgyorsultak az események. A gyermekosztály főorvosa vizsgált meg, aki végre valahára rájött, hogy vakbélgyulladásom van, csakhogy immár perforált, ami azt jelentette, hogy a vakbélben lévő gyulladás kifakasztotta azt, a genny pedig kiáramlott a hasüregembe. Tehát diagnózis megállapítva, azonnal műteni kell, különben meg is halhatok. Vetkőzés, hordágyra fel, műtő már kész is, úgyhogy megkezdődhetett a több mint egy hónapig tartó küzdelem az életemért.Szerencsére nem emlékszem mindenre, az agy csodálatos munkát tud végezni, ha valami trauma éri, és megpróbálja a rossz emlékeket kitörölni. Ami biztos azonban, hogy a megpróbáltatások sora nem ért itt véget. A műtőből 1 vágással, és 3 hasamból kilógó csővel toltak ki (hogy a genny ki tudjon ürülni). Ami viszont újabb problémához vezetett, hogy túl kis átmérőjű csövek voltak ezek, így eltömődtek, mindennek a tetejébe sikerült egy hashártyagyulladást is összeszednem. Pár nap, újra műtő, újra altatás, még egy vágás, immár nagyobb, feltűnőbb helyen, ráadásul az egyik végébe újabb csövet helyeztek, hogy most már biztosra menjenek.
Közben én rohamosan fogytam, enni nem tudtam, amit megpróbáltak belém tömni, azonnal kihánytam, a csövek miatt nem tudtam megmozdulni az ágyon, ágytál, miegymás… Egy 7 éves gyerek, és a szülei számára borzalmas, pláne, hogy az életveszély még mindig nem múlt el. Anyukám munka után azonnal jött hozzám a kórházba, és késő estig, ameddig csak tudott, velem maradt.
A csövek még mindig nem tisztították rendesen a hasüreget, muszáj volt újra cserélni, de mivel nem akartak az orvosok még egy altatásnak kitenni, úgy döntöttek anélkül próbálkoznak. Bevittek egy vizsgálóba, ahol egy nővér megfogta a kezem, miközben az orvosok kihúzták az egyik csövet, és elkezdtek beletömködni a lyukba egy másikat. Földöntúli fájdalom volt. Csak arra emlékszem, hogy nem látok a könnyeimtől, ordítok, eközben az orvos azt mondogatja, hogy ne sírjak, mert a többi gyerek megijed odakinn. Igazából csak anyukám ijedt meg odakinn, akit nem engedtek be hozzám, és kintről, sírva dörömbölt az ajtón. Mire rájöttek, hogy ez így nem fog menni, újra műtő, altatás, csőcsere. Ha jól emlékszem ez volt az az alkalom, amikor pontosan a 8. születésnapomon vittek be. Szép kis ajándék…
Egyszer vittek még összesen műteni, bár már nem emlékszem miért, talán akkor távolították el végleg a csöveket. Egy hónap alatt rengeteg kín, szenvedés, gyógyszer, vérátömlesztések, folyamatos infúzió, mindkét karomon bedurrantak a vénáim, csontsoványra lefogyva, de még így is vidáman. Közeledett a télapó ünnepség a kórházban, és a kis szobatársaimmal kitaláltuk, hogy előadunk egy darabot, amit egy mesekönyv ihletett, és én rendeztem. :)
Teltek a napok, a kórház minden orvosa, ápolónője ismert már, elhalmoztak a szeretetükkel, a kis pajtásaim, rokonaim rengeteg ajándékot, játékot hoztak be. A legfontosabb azonban a szüleim, testvérem szeretete, gondoskodása volt. Egymást tartottuk életben. Egy hónappal azután, hogy bekerültem a kórházba, hazaengedtek. A hegek örökké emlékeztetni fognak már a múltra, és arra, hogy hajszálon függött az életem. De túléltem…
(A képen nem én vagyok!)
