No igen, kicsit talán furcsának tűnhet, hogy ilyen című írással nyitom meg épp ezt a blogot…senkit ne tévesszen meg! A vége úgyis mindig az, hogy a világ szép, vagy legalábbis szebb lesz!!!:)
De miért is siránkozok? Persze mondhatná bárki - ahogy én is tudom - , hogy rengeteg barátom, haverom, rokonom van, akik szeretnek és viszont, ergo meg se kéne szólalnom. Gondoljak arra, hogy sokaknak nincs családjuk, kirekesztettek, a társadalom elfordul tőlük, és magányosan próbálják átverekedni magukat ugyanazokon - vagy épp sokkal nehezebb - problémákon nap, mint nap, amelyeken én is. Ráadásul van egy 5-7 ember, akik bármit megtennének értem.
Mindezzel tisztában is vagyok, ilyen kritika nem érhet. De. Pontosan ez a tény az, ami megriasztott az elmúlt hetekben, hónapokban. Mindig is szerettem az emberek között lenni, velük foglalkozni, barátkozni, új embereket megismerni, és a hivatásomat is e szerint választottam meg. Nem gondoltam volna soha, hogy ez egyszer megváltozhat. Megtörtént, bár nem egy csapásra...
Azt vettem észre, hogy az emberek bajban nem egymást erősítik, sokkal inkább széthúznak, feszültséget keltenek, még azt is elbizonytalanítják, aki esetleg még remél, és próbál tenni azért, hogy jobb legyen. Sokszor halljuk manapság a gazdasági válság kifejezést. Személy szerint nem telik úgy el napom, hogy minimum egyszer ne forduljon elő. Csakhogy nem értem, hogy az emberek miért nem fognak össze, hogy a válság hatásait enyhítsék.
Az utóbbi időben volt egy ismerősöm, aki pontosan ezt az ellentmondást testesítette meg: amikor azt látta, hogy a munkahelye bajba került, inkább elfutott, a "könnyebb utat", a siránkozást választotta, annak ellenére, hogy külső szemmel (ami nem is volt olyan külső) teljesen egyértelműen látszott, hogy csak küzdenie kéne, a hozzá hasonlóan bajba jutottakkal, és bár nehéz munka árán, de mindenképp átvészelte volna ezt az időszakot stabil háttérrel. Nem így tett, sokat veszített, most már egyértelmű.
Aztán pedig amikor én döntöttem úgy, hogy nem hagyom magam, és igenis küzdök, elkövettem egy hibát: számítottam az ismerőseim, barátaim segítségére. De sajnos mindenki fut, rohan, siet. Nem látják, hogy olyantól vonják meg a segítő kezüket, aki esetleg sok mindenen átment velük, aki amikor bajba kerültek, nekik volt fontos, megtett nekik amit csak tudott. Pedig nem sokat kértem, mindössze 5 percet az életükből, amelyben regisztrálnak egy olyan oldalra, amin egy csapattal együtt hónapok óta dolgoztunk.
Egy világ omlott össze bennem, de én még mindig hiszem, hogy újra fel tudom építeni azokra az emberekre, akik a legközelebb állnak hozzám, és azokra, akik mindennek ellenére tudják pozitívan látni a jövőt, mert tudom, hogy ebben rejlik a kulcs. Ha magunkban nem bízunk, ki bízna bennünk? És ki bízna a jövőnkben, ha mi magunk sem bízunk benne? Ezt kéne mindenkinek átgondolni, és nem elfelejteni azt a közhelyet sem, hogy amit adunk, később azt kapjuk vissza is... Jaj, és persze a világ még így is szép… én észrevettem!!!:)
Sziasztok.
