Kutyával az élet vidám, új barátságokkal, napi több óra friss levegővel, rengeteg játékkal telik. Amíg az ember nem lakik velük egy fedél alatt, fogalma sincs arról, hogy milyen egy ilyen állat szeretete, hűsége, és hogy milyen erős kapocs tud kialakulni köztük és az ember között.
Azon szerencsések közé tartozom, aki úgy dönöttem, félreteszem a neveltetésem azon részét, hogy a "kutya 
nem a lakásba való", és befogadtam párommal együtt kis lakásunkba egy kutyust, akit olyan rossz körülmények között tartottak előző "gazdái", hogy elkobozták tőlük, és mivel a városkában, ahol felnőtt, nem volt menhely, a gyepmesteri telepre került. Fontos tudni, hogy ezeken a telepeken néhány hétig élhetnek csak az állatok, aztán ha senki nem jelentkezik értük, meg kell halniuk. Vannak azonban olyan bátor és csodálatos emberek, akik ha életüket nem is, de idejüket, pénzüket, párkapcsolataikat áldozzák arra, hogy ezeket a szerencsétlen sorsú ebeket megmentsék a biztos pusztulástól. Egy ilyen kedves életmentő révén került hozzánk Dió is, akire már kimondták a halálos ítéletet.
Mióta bekerült a kis családunkba, minden megváltozott. Egy kutyus ugyanis kitölti az ember napjait, méghozzá szeretettel, kedveskedéssel, rengeteg farokcsóválással és bújással. Napi másfél-két órát sétálunk, és mivel a Városliget mellett lakunk, van lehetőségünk friss levegőt szívva szocializálódni a környékbeli kutyásokkal együtt. Ezek az emberek sajátos közösséget alkotnak. Mindenki köszön, akinek az ebei akár csak megszagolták egymást, és mindenki beszélget, akinek egy kis csevejre támad kedve. 15-20 fős csoportok alakulnak ki nap, mint nap, akiknek az állatai önfeledten játszanak a szabadban: labdáznak, szaladgálnak, kergetik egymást... Az emberek értelmesen töltik a szabadidejüket, és elfelejtik szépen lassan, hogy hová is tették a TV irányítót, mióta utoljára bekapcsolták azt a dobozt.
Amit mindenképp fontos megemlíteni, hogy akinek tetszik ez az élet, fel kell készülnie a kötelezettségekre is. Az állatokat etetni, takarítani, szobatisztaságra nevelni, oltatni kell, nyaraláskor, utazáskor vinni kell magunkkal, vagy rendelkeznünk kell egy megbízható rokonnal, bbaráttal, szomszéddal, aki szívesen vigyáz egy-két napot, esetleg hetet a jószágra. Felelősséggel tartozunk értük, hiszen ránk vannak utalva, mi akartuk őket befogni magunk mellé, hogy aztán megkapjuk cserébe azt a hatalmas ujjongást, amikor hazaérünk munkából, amit csak egy hálás, szeretettől duzzadó kutya tud megadni naponta. Ezért éri meg a sok erőfeszítés...és azért, mert tudjuk, hogy nélkülünk az a szegény eb valahol egy menhelyen, rácsok között tengetné életét vagy már rég egy gyepmesteren lelte volna halálát anélkül, hogy valaha is megérezte volna milyen az, ha valakit szeretnek.
Aki kuytát szeretne, semmiképp ne vásároljon. Csak üsse be a google-ba, hogy örökbe szeretne fogadni, és máris a kis árvák világába csöppen, ahol szem nem marad szárazon, és garantáltan olyan ebeket talál, akik életük végéig hálásak lesznek azért, hogy megmentették őket.
Néhány tipp:
http://www.netboard.hu/viewtopic.php?topic=18812
Kép forrása: www.kepeslap.com
